it's real

Minden tételem Book Antiqua fonttal van írva - de miért? Mert amikor meguntam a blogomban a Comic Sans-ot, arra váltottam. És ez ebben a pillanatban esett le, azért kell megosztanom a világgal.

Nagyon érdekes, ahogy napjában többször megváltoztatom a véleményem az érettségivel kapcsolatban. A tanárok többsége azt mondja, hogy aki négy év alatt folyamatosan tanult (ez vajon én vagyok?), annak ez nem fog kihívást jelenteni. Imádom kidolgozni a tételeket, fontosnak és hasznosnak érzem magam, tetszik, hogy szép és teljes, hogy rengeteg forrásból dolgozhatok, hogy értem a rövidítéseket és megfelelek a szempontoknak. Igazi stréber vagyok, mi? És még mindig aggódom az érettségi miatt - már amikor nem vagyok halál laza és magabiztos mindenben. 6 tárgyból fogok érettségizni, de ez majd csak akkor lesz kőbe vésett, ha leadtam a jelentkezést. Egyelőre csak a megnyílt felvivel szórakoztatom magam, bár túl gyorsan végeztem vele ahhoz, hogy ez igazi programmá válhatott volna.

Szóval unalmamban (természetesen a tanulásra szánt értékes időt pazarolva) visszaolvasgattam pár majdnem 4 éves bejegyzésemet itt az oldalon és őszintén nem ajánlom ezt senki másnak. A stílusomon nem sok minden változott, de azért remélem, hogy egy picit kifinomultabb lettem és már nem írok annyi ikszdét és rövidítést, mint amit annak idején menőnek gondoltam.

Továbbá, van egy jó hírem, hátha idetéved valaki, aki velem örülne egy pillanatra: letettem az angol felsőfokú nyelvvizsgát. *örömujjongás* Na ja. Danke.

Megjöttek a tablóképek is, bár azt nem állítanám, hogy boldog vagyok velük. Sőt, ez csak azt jelenti, hogy kezdfődik a tabló-vita, peig még az osztálytánc-vitát sem zártuk le egészen. Szörnyű ez a végzős év, említettem már?

Dorkával vasárnaponként (előreláthatóan) Pestre fogunk utazgatni, hogy elrepüljön a nap. (Persze, semmi sem ilyen egyszerű, de majdnem.) Ez nem éppen a legkényelmesebb megoldás, de ha így kell lennie, hát legyen. Legalább nem itthon poshadok a gép előtt és időre megírom a tételeket, ha már vasárnap nincs rá időm. Ja, ja.

You know it can get hard sometimes

Október közepe van, én pedig elfáradtam. Sokat tumblizok és sok minden eszembe jut. Végre volt időm olvasni, és nem akartam volna abbahagyni, de elfogyott a könyv. Nyelvvizsgázni fogok. Érettségizni fogok. De talán már nem vagyok olyan kétségbeesett.

Amikor megalkottam a tumblr-fiókomat ('13 májusában) elég ifjú voltam. Nem tudtam, ki is vagyok pontosan és egy csomó (értsd legalább 200) depresszív, magányos szívű blogot bekövettem, amiknek nagy részét mai napig csekkolom. De valamelyik nap már idegesített. Idegesített a sok összetört szívű bejegyzés, a sok siralom, a folytonos bánat... Hát nincs a tumblin senki, aki boldog? Miért ne lehetne? Srácok, tudom, hogy nehéz, de ugyanúgy ki fogjátok nőni ezt az érvágós hangulatot, ahogy velem is megtörtént. Hogy mi is történt? Egy igazi barát. Egyetlen egy elég belőle, aki minden nap melletted van és nem engedi, hogy elsüllyedj. Ne féljetek azoktól az őrültektől, akik barátkozni akarnak, mert a végén marha hálásak lesztek nekik! Komolyan. Éppen elég barátom van, akikkel tudok beszélgetni, és ez éppen így tökéletes, nem kell mindenkinek mindenhol mindig ott lennie. De egynek azért igen. Ez az illető, lehet a párod is, ha úgy alakul, csak ugye, a szerelem... Törékenyebb, mint a barátság, de ha elég erős, ha elég régi, akkor tényleg megbízható. (Ezzel kapcsolatban egy kicsit szkeptikus vagyok, hogy ne használjam a fóbia szót.) A legfontosabb a pozitivitás. Csak csinálni, magadra figyelni meg a pár barátodra, aztán menni a célig. Most már képtelen lennék listát írni azokról a dolgokról, amit utálok az életemben - legalábbis elég rövidke és szegényes lista lenne.

Az viszont biztos, hogy az érettségi és a nyelvvizsga nyomtatott betűkkel szerepelne rajta. Nem is azért, mert ezek olyan vészes dolgok, amik közben sok candidate veszti életét, hanem mert én rettentően félek (igen, ez nem változott) az olyan helyzetektől, mikor beszélnem kell. Így hát mindkettőtől. De tudom, hogy meg tudom csinálni, csak valami jó kis stresszkezelő módszert kellene találnom. Akkor nem is vagyok igazán ideges, ha ezt tudom? Lehet. Szeretnék már túlesni rajta. Sosem vártam még ennyire a nyarat, de még az őszi szünetet sem, azt hiszem.

Mostanában feliratkoztam egy csomó (ezt ne 200-nak értsd) blogra, ahonnan hetente hírleveleket kapok az írással kapcsolatban. Hihetetlenül lelkesítő! Múlt hétvégén már majdnem folytattam is a kis irományom, de el kellett mennem itthonról, azóta pedig kihalt ez a dolog. Olyan törékeny dolog az ihlet. Úgy sajnálom, hogy mindig elvesztem. Ha lenne egy olyan édes kis 11''-os laptopom, biztosan nem lennének ilyen problémáim, hiszen mindenhova cipelhetném és írhatnék bármikor... De nem célozgatok, ugyan. Egyébként is, a suliban nincs idő az ilyen kreatív dolgokra, pedig esküszöm, még a tételírást is élvezem. Na ja, ez már beteg. De tudod, jó hasznosnak érezni magam. Egy kis Word-tudás és jó jegyzetek, aztán csapatom. Imádom összeszedni az adatokat, vagy ezer nyitott ablakkal (persze, a szobámé jól bezárva, mert cseszett hideg van máris). Imádom. Biztosan nem olvassa egy pályaválasztási tanácsadó a blogom? Ilyen tünetekkel milyen szakmát illene választanom? A gazdaság infóval megyek valamire? Titkárnőt képeznek valahol egyáltalán vagy csak szépen kell mosolyognom az egyetemi papírok helyett? Jó, a nagy öntudatra ébredésem közepette még mindig vannak megválaszolatlan kérdéseim. Talán már annyira eldöntöttem, hogy mi a sorsom, hogy már nem is akarom rá tudni a válaszokat, hátha akkor módosítanom kellene a választásomon.

A könyvről pedig csak annyit, hogy tökéletes YA volt. Huntley Fitzpatrick - My Life Next Door. Az elején még le tudtam tenni, de az utolsó száz oldal nem engedett. Ilyen egy jó regény. Csak a kukkolás miatt vettem ki (beteges kíváncsiság), de sokkal többet kaptam.

You can make it through the sunrise

Úgy érzem, mintha a szeptemberrel minden a nyakamba szakadt volna. Szeretnék elfutni és elbújni, csak azzal foglalkozni, amit valóban szeretek, de lassan már nem is tudom, mi az. Mintha minden kötelező lenne, mintha semmit sem én választottam volna, mintha a világ csak irányítana, de nem élnék.

Nem akarok töri tételeket kidolgozni, nem akarok ismételni, nem akarok matekórát, de ami a legrosszabb, hogy egy kicsit sem akarok nyelvvizsgázni. De most mind itt van, mind engem akar és félek, hogy valamelyik elkapja az éjszaka takaró alól kilógó lábamat és felfal. És vége lesz, hiába küzdök, mert az egyik kicsinál és a többinek már nem is marad dolga. Gyengének érzem magam, miközben támogatnom kellene a barátaimat, erősnek lenni és utat törni, pionírkodni a jegyzeteléssel, hős lenni, de egyikhez sincs kedvem. Sorit akarok nézni, megtanulni belőle angolul és örülni magamnak, nem pedig másoknak bebizonyítani azért, hogy pontokat kaphassak, azért, hogy utána elég lesz-e vagy sem, azért, hogy bekerüljek egy újabb mókuskerékbe, hogy újra tanuljak, aztán talán azt se szeressem. Miért kell így megnehezíteni ezt az egészet? Miért nem lehet egyszerűbben túllenni rajta? Szeretném megnyomni, de nem vagyok elég ambíciózus. Nyilván azt sem tudom, ez a szó mit jelent, nem igaz?

Feszült vagyok. Hónapok óta nem alszom jól. Nem hogy eleget. Fogalmam sincs, mikor fogok végre lehiggadni, de hát igazuk van, most kell menni, aztán lesz arra is idő. Ha be nem csavarodom. Persze, egy kis érettségi, mindenki meg tudja csinálni. Hát még akkor Becky. Aki mindent kiráz kisujjból. Mintha összedőlne a váram. Egyáltalán nem vagyok olyan erős, mint hiszik. Felrobbanok.

Just Fine

Tök érdekes, ahogy néha csak rájön az ember lányára, hogy blogolnia kell. Nem tudom, hogy valaki más késztet e rá a gondolataival vagy minden blogos drogosa egy kicsit az írásnak... De néha muszáj engednem neki. Nem gondolom, hogy egyébként bárki is erre járna, hacsak nem téved, ezért valószínűleg marha szabadnak érzem magam, hogy bármit írhatok. Egyébként is, egy kezemen meg tudom számolni, hányan tudják, hogy én vagyok én. Lehet, hogy azért szeretek itt írni, mert így megadom az esélyt azoknak, akikkiel már nem tartom a kapcsolatot (szóval lényegében mindenkinek a középiskola előttről), hogy megláthassák, mi van velem. Amúgy, elég szomorúan hangzik, hogy már senkivel sem tartom a kapcsolatot a "régi szép időkből" (na jó, Mucussal beszélünk néha :3), de azt hiszem, hogy az igazi régi szép időket most alkotom magamnak. Az akkori barátaim az akkori énemhez illettek, és azért történtek így a dolgok, mert nyilvánvalóan nem egyezett az értékrendünk. Legalábbis a legtöbb esetben. Máskor meg csak nem működött volna. Vagy mégis. Az igazság az, hogy naphosszat agyalhatnék rajta, "mi lett volna, ha...", de teljesen felesleges (meg semmi tippem nincs). Ez van, ami most van. Ha bárkivel találkoznék korábbról, biztosan nem zavarnám el. Senkinek sem a hibája, az emberek csak változnak. Mégis, ma megint láttam egy ismerőst, és ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak ő is felismerne. Nem számít, hogy mit gondol, ugyanolyan trampli vagyok e még vagy miért hordok ilyen szörnyű göncöket, csak hogy felismer. Nekem igenis fontos, hogy az emberek ne felejtsenek el, ha a nevem hallják, legalább egy gondolatuk legyen velem kapcsolatban. Nyilván, akad olyan, akinek több is van. Sajnálom, hogy sokakat megbántottam. Legalábbis azt hiszem, nem voltam mindig egy kedves ember (ahogy most sem), és biztosan volt, aki úgy érezte, menekültem előle. Sajnálom. Tényleg. Nagy ritkán eszembe jut, hogy ráírok valamelyikőjükre, hogy mizu, aztán rájövök, hogy kevés olyan van, akivel kapcsolatban ez valóban érdekelne. Az igazság az, hogy többnyire csak azok érdekelnének, akik engem bántottak. A lista szerencsére nem olyan hosszú, mint amilyennek hangzik, de éppen az egyiküket láttam a minap. Hatalmas, totál új kocsiban. Kész férfi. Vicces volt belegondolni, hogy gyerekként ismertem meg. Nem hiszem, hogy ma is ugyanúgy megértenénk egymást, pont a változások miatt, azt meg még kevésbé, hogy akarná. Viszont én még mindig szeretnék bizonyítani mindegyiknek, aki összetörte a szívem, hogy kemény csaj lettem. Ösztönöznek. Nem voltam elég jó, és fájt, mostanra rájöttem, hogy nem kell mindegyiknek jónak lennem - de szeretném, ha egyszer még kaphatnék tőlük egy elismerő pillantást. Be sem kell, hogy ismerjék, mert tudom, hogy milyen törékeny dolog az ego, csak egyszer hadd érezzem, hogy szerintük is pozitívan változtam... Azt is vehetném jó jelnek, mikor nem ismernek fel az utcán?

Egyébként, nem megy minden fényesen. Azt hiszem, túl nagyot álmodtam, de feltehetően nem kellene tőle ennyire félnem. Elcsesztem viszont a nyelvvizsgát - már a jelentkezésnél, úgyhogy a tanárom keresztben fog lenyelni. Először ki voltam akadva, aztán álmodtam még egy hatalmasat - szinte látom, mennyire fogok nevetni, mikor újra pofára esek.

Dorkával arról beszélgettünk (ami elég megnyugtató és ösztönző volt), hogy az életben nincs semmi ijesztő. A halál után vagy kapsz egy újabb esélyt, vagy csak vége a dalnak - de nem is kell, hogy nagy volumenű életed legyen. Nem vágyom rá, hogy száz év múlva is ismerjék a nevem, nem akarom, hogy felismerjenek az utcán, nem akarok nagyot kaszálni, nem vágyom semmi nagyra. Vannak álmaim, de ha az élet másképp is alakul, azzal is meg fogok bírkózni, mert ez a dolgunk. Azért élünk, hogy éljünk, nepedig csak vitessük magunkat. Szeretnék mindent kipróbálni, szeretnék bátor lenni és nyílt, mert az égvilágon nincs semmi, amit elveszíthetnék. Ilyenkor olyan lelkes leszek, írnék mindenkinek, akiről tudni szeretnék, elmondanék mindent, ami a szívemet nyomja (akár évek óta), de azután mégis megijeszt valami. Nem tudom, mi az, de a legnagyobb álmom az, hogy azt le tudjam győzni. Nincs mit veszítenünk.

Persze, annak nagyon örülnék, ha egy pár kilót sikerülne még elveszítenem :D Csak hopp, volt-nincs. Nem komolytalankodom. Ha valaki aggódna értem, ezúton értesítem, hogy az idővel csak jobban érzem magam a bőrömben, a tengapi nem folyamán pedig sikerült találni egy méretben passzoló melltartót. Ez most olyasminek hangozhat, amit az ember nem szívesen osztana meg, de ha van itt bárki, aki még nem találta meg, ne féljen keresni. Isteni érzés! (Köszi Dorka. Ha valakinek még segítségre lenne szüksége, rángassa magával azt a legjobb barátnőjét, aki képes kordában tartani az érzelmeit és elég parancsnoki. a szombat este legyen a csapatási - még ha ennek semmi köze sincs ehhez.)

 

ui.: A BMTH That's the Spirit albuma olyan király, hogy majdnem belinkeltem az egészet. Ha esetleg nem lenne kedved elolvasni a sok rizsát föntebb, legalább a számokat hallgasd végig!

You wouldn't even recognize me anymore

Már egy hónapja buszozok, hiszen tél van, nekem meg recsegnek-ropognak az ízületeim a biciklin... Túl fiatal vagyok még ehhez. :"D Szóval buszozok, és mivel a busz nem bicikli, semmi szükségem a fülemre - hát jön a füles és a hangos zene. Persze, 620 folyton figyelmeztet, hogy a túl hangos zene károsíthatja a hallásomat, igazán aggódó kis szerkezet. Megcsináltattam a gombjait, úgyhogy ezért aztán tényleg jár nekem ennyi szeretet... Nem mintha azt gondolnám, hogy a gépek élnek és büszkék is nagyon... de a szívemhez nőtt a kicsike.

Szóval egy-egy mondat is képes beindítani a fantáziámat, márpedig egyre inkább értem, amit hallgatok. Sokan mondják, hogy sokat változtam, de nem nagyon hiszek nekik. Viszont a buszon az ember sok imserősbe botolhat, akik többnyire vagy nem ismerik fel vagy eredendően bunkók, amiből azt szűrtem le, hogy talán mégis változtam. Külsőleg, ez alapján. De mi lenne, ha esetleg valamelyik leszólított volna? Mit meséltem volna neki? "Ja, jól megy minden, tanulok, van két barátom, de nagyon várom már, hogy vége legyen a középsulinak, amúgy. Veled?" Bah. Nem is csak az, hogy nem lenne nekik mit mondanom, de nem is szívesen adnám ki nekik az új ént. Nem rejtegetni akarom, aki vagyok, csak nem engedni nekik, hogy arra emlékeztessenek, aki voltam. Ez így nagyon rosszul hangzik? Nem önző akarok lenni, csak jobb. Még többet akarok változni, elérni, amit kitűzök magam elé, hiszen ez lassan sikerül. Tetszik, amerre tartok és attól tartok, ha ez a régi barátaimnak nem tetszene, esetleg visszahúzna a véleményük. Ha pedig mégis... akkor sem akarom kockáztatni.

There's no place I'd rather be

Nagyon érdekesnek találom a létrát, amin mászok. Kezdek megismerkedni a sosem volt önbizalmammal, kezdek érezni, hogy a közösség akár képes is lehetne befogadni, ha hagynám magam, illetve lassan mást látok a tükörben, mint eddig.

Sosem hívnám magam ambíciózusnak (angazsírt, haha), mert még mindig szörnyen lusta vagyok, de amióta a pozitív dolgokat sujkolom magamban, minden jobban megy. Sajnos, a suli nem tartozik ide, ahhoz tanulni kéne, leülni és koncentrálni, bár azt sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy ez a befeketetés valóban működik. (Lásd azt az angol szódogát! Hihetetlenül mesés érzés volt minden tudni.) Persze, ami amúgy jól megy, nem érzem ilyen lelkesítőnek a jó jegyeket, de ez van, nem számít. Csak le tudnám tenni a hülye angol szóbelit, csak le tudjam tenni, és minden kívánságom meghallgattatott.

Továbbtanulás, szorosan az előző témához kapcsolódva: tuti valami számítógépes kell, mert most is itt verem a klaviatúrát ahelyett, hogy kézzel körmölném le a soraim, ahogy az egyébként sokkal hangulatosabb. Ez meg gyorsabb. És imádom megszerkeszteni, esztétikussá tenni, megszámolni a szavakat, tudni, hogy ez jó vagy rossz eredmény tőlem... Szóval informatika. Mondjuk mérnöki. Aztán anglisztika, fordító. Közben talán valami OKJ-sat is csinálok, mert nagyon érdekel a biosz, és van ez a furcsa fétisem a hátakkal... Bár nem is hívnám fétisnek, még az emberek rosszat gondolnak rólam. Egyszerűen csak örömöm nyerem abban, ha valakinek jobb lesz általam. Bár lehetséges, hogy ez a valaki személyétől is függő dolog, így ez még mindig nagyon opcionális.

Az előbb pedig az eredményeket említettem, amivel kapcsolatban van egy érdekes sztorim. Számomra érdekes. 8-án voltunk Pesten, anyámmal és Dorkával, na de hogy miért? Mensa HungarIQa, IQ-teszt. A halál se gondolta volna, hogy ha a neten merő izgalomból (ezért hívnak strébernek, bár szerintem ez tényleg király kis teszt volt) kitöltök valamit, az ekkora dolog. A Mensások totál rá vannak kattanva a nagy IQ-ra, én meg csak ültem, és vártam, mikor tölthetem ki végre a tesztet... Ez a beteg dolog? Nem érdkelt igazából, ez egyike azon kevés dolgoknak, amit csak a saját kedvemért csináltam (először, mert ugye a második fordulóra nem akartam felmenni - drága a vonat -, csak Dorka unszolásának engedtem... de nem bánom!), és az a sok ember pedig úgy beszélt róla, mintha az életük függne tőle. Most, hogy az eredményt várom, egy kicsit én is izgulok már, de ez inkább csak kíváncsiság, mint vágy a továbbjutás után. Mintha lenne kedvem 25-én megint vonatozni... Pont 25-én...

Vázlatot kéne írnom, mielőtt belefogok, mert a többi dolog már csak úgy kirepül a fejemből. Mégsem vagyok zseni! Haha.

Ebben az évben már a második ember kér tőlem bocsánatot váratlanul az éterből, én pedig szörnyen gyanakszom, hogy esetleg valaki mindekinek pletykál a hátam mögött. Talán fe kéne lesnem askra? Haha. Mindegy. Szóval már ketten is írtak ilyen ügyben, mindkettő meglepett, de jólesett. Mondjuk a "sajnálom, hogy ezt tettem veled, képzeld, most a barátnőm éppen kidobott" kezdetű annyira nem volt értékes, több figyelemhajhászást éreztem belőle, mint megbánást, de ez már az én előítéleteim hibája. A másik... A másik összezavart, de közben rá is ébresztett, hogy mennyi minden változott már. Bennem. Körülöttünk.

Kaptam rendes, újra vegyük fel a kapcsolatot üzenetet is, és elégedett vagyok vele. Jólesik Mucussal beszélgetni, kicsit olyan nosztalgiázós kedvem támad tőle. Szóval nosztalgiázom vele. Arra is rájöttem ugyanis, hogy nem hiányoznak a régiek. Ez biztosan bunkó dolog tőlem, hiszen a lányok megpróbáltak közeledni felém, de én passzív maradtam. Nem öntözök halott növényeket. Ha valaminek nem látom értelmét, nem fogom megkínozni magam. Örülök, hogy Ferikével még anno letudtuk a Nagy Beszélgetést, mert így biztosan öröm lesz (ha lesz ilyesmi) az osztálytalin összefutni, még akkor is, ha egy szót nem beszéltünk azóta.

Erről az osztálytaliról megint eszembe jutott valami, de nem baj, jól felvezetheti a következő pontot. 
8.-ban, mikor elballagtunk, és én voltam a kistehén az osztályban, megfogadtam, hogy olyan csaj leszek, akit sajnálni fognak, hogy elszalasztottak. Viccesen működik az a 15 éves agy. Talán a 17 éves is, mert most már nem érdekel, mit gondolnak. Annyiszor mondták nekem, hogy ne foglalkozzam velük, és csak nehézkesen, sok segítséggel jutok el efelé, de már itt kopogtatok. Hiszen újabban azt mondják, jól nézek ki, nekem pedig önbizalmam lesz tőle. Persze, a gyenge pillanatok adottak, de most (muszáj tudatnom a világgal), hogy végre találtam rendes melltartót, megváltva érzem magam. Esküszöm. Életben maradok. Fogytam. Képes voltam rá. Lehet, hogy egyszer még tetszeni is fogok magamnak, és akkor vigyázz világ, mert képes leszek idegenekkel beszélni! Face to face, természetesen, a chateléssel még ma sincs semmi gondom. Ja, azt gondolom, hogy ebből származik minden nehézségem. Nem leszek többé megalázva. Nem azért, mert én fogok eltiporni másokat, hanem mert képes vagyok felállni. Nem sírok többé szeretett karakterek után, vagy szeretett élők után... Akinek nem vagyok/voltam elég jó, az így járt. Kihúzom magam, nem bánok semmit, és elérem, amit akarok. Ez az elsődleges cél: elérni magamat.

Jaj, még a végére! Újra kezdtem Dexin, természetesen Beckyvel, és ő már olyan. Mindig is olyan volt, amilyen lennei akartam, ő pedig már olyan. Ha beindulnak a többiek, még többet látok majd ebből.

Perfect unperfections

Tizenkét éve öt szerelmem volt. Az egyik ovis sráccal rendszeresen randiztam is. Azt gondoltam, örökké együtt leszünk, mert csodás pár vagyunk. Ha nyolc éve megkérdezte volna tőlem valaki, ki a szerelmem, azt mondtam volna, Szellem. Nem voltam túl kreatív az álnevek kitalálásában, mindenki tudta, hogy kiről van szó. Ha két évvel később kérdezed, azt mondom, TH, bár ma már fogalmam sincs, mit jelent ez a rövidítés. Kicsit később Roocsi, egy évre rá meg már Tökfej volt a befutó, azután pedig az utólag elkeresztelt Seggfej. Azt hiszem, ebből már látszik, mennyire is szerelmes típus voltam az elmúlt életben.

Másodikban, miközben szerelmes voltam Szellembe, meg voltam győződve róla, hogy amúgy úgyis Tökfej fog feleségül venni. Sosem érdekelt az esküvő, de meg mertem volna rá esküdni, hogy együtt fogunk élni és majd puszizkodunk meg ilyen undorító dolgok. Ja. Aztán ötödikben, Szellem rájött, hogy érte vagyok oda, és hogy ő meg értem. Szóval jártunk. Még a kezem sem fogta meg. De totál egyíütt voltunk. Jártunk hintázni meg ilyenek. Király volt. Aztán meguntam. Két hét után kiprovokáltam, hogy szakítsunk, mert én képtelen lettem volna rá. Kimondani a végső szót, a lelkébe tiporni? Nem. Csak lekoptattam. Pár hónapra rá visszasírtam, de akkor amúgy már úgyis egy egy évvel idősebb srácért voltam oda. Soha még csak nem is beszéltünk. Legsötétebb időszak, ever. Na, aztán jött egy új srác, egy évig oda is voltam érte, amíg Tökfej szerelmes nem lett, én meg rájöttem, hogy igazából magamnak akarom. Alsóban folyton együtt lógtunk, aztán ez elmaradt, én pedig megbántva éreztem magam. Sőt, féltékenynek. Ezt ügyesen el is meséltem egy srácnak, aki totál belém volt zúgva, amivel összetörtem a szívét, és tönkretettem az összes szociális kapcsolatomat az osztályon belül. Mindezt azért, mert azt gondoltam, az a sznob srác életem szerelme, csak ezt ő nem hajlandó bevallani magának. Elképzelni sem tudom, hogy tizennégy évesen az ember hogy képes ilyeneket kitalálni magának. Na mindegy. A nyolcadikos sulidiszkóra (menő dolog volt ám, és itt már nagyban blogoltam is) aztán kicsíptem magam és végigurgáltam az egészet. Egy sráccal. Akit már azelőtt is rühelltem. Gondolnánk, hogy ezek után vele is jártam? Sőt, egyszer majdnem meg is csókolt. Ewww. Persze, ez sem tartott másfél hétnél tovább, amikor is felkötöttem a gatyám, és elmondtam neki, hogy nem vagyok szerelmes. Sőt, tulajdonképpen másba vagyok szerelmes. Az a más pedig le is jött a ballagásomra, úgyhogy nagyon remélem, hogy Ricsi látta, mennyivel jobb csávó volt nála! Haha! Amint beköszöntött a nyár, megint randiztam egy sráccal, egyszer, szörnyű volt, másnap már szerelmet is vallott, lekoptattam. Sokszor, de végül csak eltűnt. Ekkor kezdődtek a kalandok. Életem addigi legjobb nyara, a sok kérdés, a sok átbeszélgetett éjszaka, elég király volt. Erről a részről nincsenek rossz emlékeim. Elvesztettem az általános iskolás barátaimat, és rengeteget híztam az új suli miatti aggodalom-zabálások miatt, de egyébként király kis nyár volt. De vége lett. Fél évig nem is találkoztunk, néha elhidegültem, néha fellángoltam, aztán találkoztunk, megváltoztatta az életem, és eltűnt. Jogos a kérdés, hogy miért nem akartam vele újra találkozni. A válasz bonyolult. Sok dolog átértékelődött bennem, nem akartam többet bántva lenni, sírni olyasvalaki után, aki talán a felét sem érzi annak, amit én. Elvágtam. Megpróbáltam úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Ő is lezárta.

Egyikőjükkel sem beszéltem azóta.

Másik példa. Becky életének szerelme elhagyta, mert a csaj valaki mással smárolt. Nem volt esély, nem volt beszélgetés, nem volt próba. Sírás volt, én is sírtam, de ő nem sírt. Azóta sem beszéltünk.

Ezen példák egyikéből sem látszik, mi a szerelem. Mindenhol azt olvasni, hogy a szerelem hirtelen jön, fellángol és felemészt, kipróbál, megkínoz, de akkor is KELL. Ez a dolog megmagyarázhatatlan. Nem lehet leírni. De hát akkor honnan kellene, hogy bárki is felismerje? Felvillan egy tábla, rajta nagy LOVE felirat és megőrülnek a manók az agyamban? Ez lenne az? Vagy csak szépen lassan valaki a mindennapjaid részévé válik, míg végül fájdalmat érzel, ha nem láthatod? Arra gondolsz, hogy szükséged van a személyes térre, legyen az akármennyi idő, de azért jó lenne, ha már itt lenne. Szeretnéd vele csinálni a dolgokat, amiket szeretsz, és szeretnéd, ha ő is megkedvelné őket. Bármit megtennél érte. Nincsenek kifogások, nincs olyan, hogy nincs, vagy nem elég, nem jó. Minden tökéletes. Mindent a tökéletesség fonalán akarsz egyensúlyozni, még akkor is, ha már csak a kisujjaddal kapaszkodsz. Ez lenne az? Vagy a pillanat, mikor meglátod, és arra gondolsz, hogy a tiéd. Eszedbe jut a mosolya, és mosolyogsz. Eszedbe jut, ahogy a csillogó fényeket nézi a hóesésben, és arra gondolsz, hogy ezt sosem akarod elfelejteni. A békét az arcán. A megnyugvást. Vagy a könnyeket. Bármit megtennél, hogy ne lásd többet sírni. Kitörölnéd a történetből azokat az embereket, akik fájdalmat okoznak. Szerintem ilyen a szeretet. A szerelem pedig egyszerűen csak a legerősebb szeretet mind közül.

Igen, azt hiszem sikeresen elkalandoztam. De ez egyszer már jól jöhet.

Kajak, kenu

Majdnem négy egész napot töltöttem Csongrádon, strandolással, semmittevéssel, kártyázással, és még egy kis semmittevéssel. Ezidő alatt bőven volt idüőm olvasni, vagy ha nem olvastam, egy kicsit átgondolni, mi minden történt velem az elmúlt évben.

Igazából valami hatalmas következtetést szerettem volna levonni, ahogy belekezdtem az írásba, mégpedig, hogy ha változtam is, az olyan csekély mértékű, hogy még mindig nem elég. Tudom, egy éve ilyentájt milyen kifogásaim voltak magammal kapcsolatban. Tudom, mennyit hibáztam és mennyi jót tettem, de nem érzem, hogy feljebb kerültem volna. Vagyis, pontosítanék. Feljebb vagyok, mert sokkal többször van jókedvem és mostanában *lekopogja* egyre többször van kedvem írni. Természetesen, most egy harmadik dologba fogtam bele, ami inkább a múltamnak szól, mint a kreativitásomnak, de hát istenuccse, nekem csak a valótlan dolgok mennek. Viszont nem vagyok jobb, mint ember. Nem lettem olyan, amilyen szerettem volna lenni. Na jó, néha már képes vagyok megszólítani egy-egy idegent, de ennyi a max. Vannak lazább napjaim, de többniyre ugyanolyan határozatlan és semmilyen vagyok, mint voltam. Nem tudom, mit szeretnek rajtam az emberek.

Furcsa érzés volt látni. Nem nagyon tudom hova tenni, az az igazság. Nagyon sok boldog dolog eszembe jutott és nagyon sok fájdalom is. Nem tudom, én rontottam e el. Nem tudom, van e értelme még megkérdezni ezt. Nem tudom, foglalkozhatok e ezzel még. Tessék, tehetetlen vagyok. De a gondolataim cikáznak. Úgysem fogok tenni semmit. De jól átgondolom. Aztőán elásom újra. Ahogy csak szoktam. Talán soha nem lesz vége. Nem vagyok képes bármit is lezárni. Utálok lezárni. Utálom a végleges dolgokat. De az emberek nem így működnek és végül úgyis egyedül maradok. Majd akkor újra végiggondolhatok megint mindent mégegyszer. Ezért jó ez a blog. Minden megmarad. Sosem lesz vége. Talán csak eltűnök.

Restart

Remekül érzem magam. Senki sem kérdezi, pedig így van. Sosem voltam még ilyen kiegyensúlyozott, ha szabad ilyen nagy szavakkal élnem. Ezért sem írok. Sem ide, sem máshova. Nincs miről panaszkodnom, és mint negatív tulajdonságaim tengere, ez is ott hullámzik valahol: engem csak az elkeserítő dolgok ihletnek meg.

Mindenesetre, ha létezne olyan személy, aki még lesi ezt az oldalt (vagy ha én hosszú hónapok, netán évek után kíváncsi lennék), most nagyon jól vagyok.

És innen is sok sikert kívánok minden érettségizőnek! (Igen, érzem magam alatt rezegni a lécet. Érzem már.)

Work hard

Visszatérő bejegyzés, hiszen tudom, hogy nagyon eltűntem. Ezúton is bocsánat, ha valakit hanyagoltam, esetleg erre a bejegyzésre várt, virrasztott át éjszakákat... Tudom, tudom, ilyen nincs, nem kell aggódni, tisztában vagyok vele, egyszerűen csak ihletet gyűjtök. Ezért is írok.

"Emlékszem, amikor először jártam a szerkesztőségben, még megszólalni sem volt bátorságom, most pedig én írom a hónap témáját... Azt hiszem, hatalmas köszönet illeti a fiúkat és lányokat."

Tömören összefoglalva, úgy érzem, nem teljesítek elég jól. Sehol. Semmiben. Sem az emberi kapcsolataimban, sem a suliban, de még a hobbimban sem. Mindig csak a saját érzelmeimről fecsegek, de igazából nem tudok írni. Írok egy könyvet? Igen, na és miről? A fantáziám kimerül, de a fennmaradó időt sem a tanulásra szánom. Mintha újra keresném a helyem... Vagy nagyon is megtaláltam, azért nem küzdök tovább?

Meg aztán, itt a nyamvadék érettségi is. Még két és fél évem van addig, de az emberek elvárják, hogy már most tudjam minden kérdésükre a választ. Nos, nem tudom. Lehet, hogy firkász leszek, mit szólsz? Meg fogok élni, aggódni nem kell.